Kerületmustra: Pest Rózsadombja, ahol egyszerre zúg a hajrá, magyarok és a hetes busz

Az étteremnek ma helyet adó egyszintes ház 1910-ben épült a Csömöri út akkor már Thököly fejedelem nevét viselő, a Keleti pályaudvartól a Bosnyák térig vezető szakaszán. Már akkor kereskedelmi célt szántak neki – a tulajdonos, Teichner Manó gyarmatáru- és csemegeüzletet tervezett benne. Az ő felesége, fiuk születésekor ültette a kert két hársfáját is – ezt már magától a fiútól tudták meg Juditék, aki az Izraelbe emigrált családból megkereste őket azzal, hadd nézzen körül. Az épület és mögötte a kert évtizedeken át kötődött Judit családjához; nagyapja, Takács János és a testvére működtette Borház néven vendéglőként, volt itt minden, ami akkoriban kellett: szivarszoba és persze kerthelyiség is a fák alatt.

Takácsék több fővárosi éttermet is vittek, mígnem 1948-ban egy napon jött a telefon, hogy az állam viszi ezeket. A családnak maradtak az étkészletek, a dokumentumok, szakácskönyvek és valamiért a Thököly úti borház tulajdonjoga, így közvetlen közelről tudták végignézni, ahogy az állami kereskedelem különböző boltokat telepít oda, és bérli tőlük vissza. Sokáig könyvesbolt volt itt, aztán alkatrészeket árultak, de működött itt fénymásoló és ingatlaniroda – a család tagjai, köztük Judit édesapja, aki fiatalon testvéreivel együtt dolgozott a Borházban, eltemette magában a vendéglőnek még emlékét is.

Még egy generáció kellett ahhoz, hogy újra vendéglátás legyen ezen a helyen: Judit férjével – jó pár mérnökként ledolgozott év után - 2015-ben kezdte el tervezni, 2016 óta működik a bisztró, amely végül A kert nevet kapta. Jardinette már volt, Gesztenyéskert is – így maradt a lehető legkifejezőbb név, ahogy a pár sarokkal odébb nemrég nyílt hely új bérlői is sokatmondó nevet választottak: így lett a Thököly vendéglőből Szaletly.

A névválasztás azonban a legkönnyebb feladat volt Antalffyék számára: meg kellett küzdeniük azzal is, hogy a Thököly út, akármennyire fás, árnyas sétány, valójában éppen annyira vált az átmenő forgalom áldozatává, mint a Rákóczi út, amelyből torkollik. De az ezredforduló előtt még örömlányok is grasszáltak erre – manapság meg leginkább senki. Turisták meg különösen nem, ebből a hátrányból próbáltak meg előnyt kovácsolni: egy helyet, amely külföldiek helyett a helyi törzsvendégekből él. Ez – mint Judit mondja – megint csak komoly feladatot jelent, kezdve mindjárt onnan, hogyan álljon össze az étlap. „A hagyományos ételeknél mindenkinek van egy megszokott íz, ahogy a nagymama készítette. Ha a miénk pont találkozik azzal, az szerencse, ha nem, az viszont egy csapda. Persze nálunk is van pár klasszikus, amit nem lehet levenni az étlapról: kell húsleves, és fontos, hogy mindig legyen valami rántva.”

Abban azonban ő is biztos, hogy ez nem lenne elég, kell az is, hogy ott legyen az a kert, benne két nagy gesztenyefa, két nagy hársfa, körülöttük egy rózsalugas és a gyerekeknek mászóka – a kert végében meg a Millenáris Velodrom támfala.

A most fűvel benőtt támfal már egy egészen más múltat idéz ezen a környéken, az ezredfordulós kiállításra készülő fővárosét, ahol az úrihölgyek és az urak az ekkor már Stefánia hercegnő nevét viselő korzón hajtattak át a Városligetből a Lóversenytér felé – épp ott, ahol ma lovaskocsi helyett troli jár. Nem olyan messze még homokbányák tarkították a környéket, de szántókat is találhattak az urak, ha letévedtek az utakról, amelyeken egyre-másra épültek ki kereskedők, szolgáltatók, később pedig nagypolgárok házai. Ez a vegyes kép lett a fő akadálya annak az 1870 körül született, nagy ívű tervnek, amely alapján a Városliget elért volna idáig, sőt, mintegy zöld övként egészen a Népligetig körbevette volna a városmagot.

Régi mániám végighajtani a Stefánián - Lajtai Lajos-ifj. Békeffi István legendás operettslágere Csákányi László és Bilicsi Tivadar előadásában:

„Különben ez a liget már úgyis annyira meg van tömve mindenfélével, hogy már most is szűk, persze már tágítani alig lehet, mert az üres telkeket mind eladták, beépítették. Az István-út, az Istvánmező, a Hermina-mező már mindmegannyi beépített városrészek” – írta 1891-ben a Nemzet. Olyannyira, hogy az 1910-es években a Vállalkozók Lapja már a zöldterületek csökkenése miatt panaszkodott, ami a szerző szerint az átgondolatlan tervezés következményének tudható be. Terv mindenesetre újabb is akadt, 1894-ben a főváros már a Városliget és a bolgárkertészetek közé beékelődő villanegyedként képzelte el Istvánmezőt.

Ahhoz, hogy itt a magánházak, iskolák vagy hivatalok, például a Magyar Állami Földtani Intézet 1899-ben átadott, Lechner Ödön tervei alapján szecessziós stílusban megépült központja mellett olyan, nagyobb létesítmények is létrejöjjenek, mint a Lóversenytér, Cséry Lajos földbirtokos marhatelepének kivásárlása is kellett. Innentől viszont nem volt akadálya, hogy az úri közönség – ha már a gigantikus városi parkot nem élvezhette – nem kényszerült egy jó futam kedvéért a poros, gyárakkal övezett Soroksári útra kikocsikázni.

Az ellipszis alakú pályát 1880-ban adták át és az első világháború végéig működött, négy évvel később Krúdy Gyula így emlékezett rá:

Sokan voltak még, akik ideig-óráig feltünedeztek a tarkabarka közönség között, amely a régi lóversenyteret megtöltötte. Mindenkinek megvolt a maga kis regénye, amelyről manapság a szürkülő hajú urak néha beszélgetnek. Kicsi volna ez a könyv, ha mindenkinek emléket állítanánk, akik itt hajdanában ifjú kisasszonyok, elragadó menyecskék voltak.

De a ringben és a ring környékén is ismerte egymást a régi lóversenytér publikuma, mindenki tudta, mit fogadott Szemere, mely paripára helyezte el a pénzét Péchy Andor és Léderer Sándor lovag. A mágnások néha csak az emelvény széléről hangosan diktálták be poénjaikat a favoritokra a legközelebb álló Hornernek vagy Lackenbachernek. A publikum pedig a legdíszesebb ruhájában jelent meg a régi lóversenytéren, mint akár az előkelő bálokon. Pest régi asszonyai itt felragyogtak, és másnap olvashatták nevüket az újságban. A színésznők legújabb toalettjeiket itt mutogatták.

A lóversenytéri parádéra a halálos – pontosabban a költöztetésről szóló – ítéletet a Tanácsköztársaság munkaügyi és népjóléti népbiztosa, Bokányi Dezső mondta ki, ő volt az, aki ezen a területen sportpályák sokaságát képzelte el. Álmának megvalósulása jó ideig váratott magára: a Lóversenytér elárvult helyén a húszas években pályák helyett kalyibák épültek, a Friss Újság által csak „vörhenyes viskóváros”-ként emlegetett nyomortanya kiürítésére 1930-ig, a sportnegyed megvalósítására még további egy évtizedig kellett várniuk a budapestieknek.

A Millenáris mindenesetre rendületlenül működött ekkor is, bár a millenniumi ünnepségek sportprogramjainak lebonyolítására szánt pályát az első tervek szerint a fesztivál zárultával el is bontották volna. És milyen jól tették, hogy nem így lett! Bár a millenniumi ünnepségeket szervező bizottság igen gazdag programmal készült, a pályát nem ennek okán nevezik ma a magyar sport bölcsőjének: egy évvel később, 1897. október 31-én itt rendezték meg az első nyilvános football match-et a Budapesti Torna Club és a Vienna Football és Cricket Club között. A hazai csapat 0:2-es vereségével végződő mérkőzésen pályára lépett az akkor már olimpiai bajnok Hajós Alfréd, aki másképp is kötődik a pályához: építészként részt vett a később gyepje helyett inkább kerékpárospályájáról ismertté vált „Mili” 1927-es nagy átalakításában (mellesleg ő tervezte a Thököly út túloldalának villanegyedében a Református Egyház Zsinati Központját).

1927-ben nem csak a következő évben rendezett kerékpáros-világbajnokságra hozták rendbe az addigra finoman szólva báját vesztett pályát, de strandot is építettek mellé, mintegy ízelítőként a későbbi fejlesztésekhez. 1941-ben adták át az első fedett sportcsarnokot, amely ma Gerevich Aladár nevét viseli, még ebben az évben, a Gizella és Stefánia út sarkán hozzákezdtek egy gyeplabdapálya építéséhez, ami aztán a „rendkívüli viszonyok” miatt abbamaradt, 1961-re megépült a Kisstadion, 1975-ben a Körcsarnok, a Budapest Sportcsarnokot pedig 1982-ben adták át – majd miután a BS-t az 1999-es karácsonyi vásár idején keletkezett tűz elpusztította, annak a helyén épült a Papp László Sportaréna.

A sok kisebb-nagyobb stadion közötti összekötő kapocs azonban nem a kavics alakú épület, hanem a Puskás Aréna, korábbi nevén – és korábbi formájában – Népstadion. A nemzeti stadion terve ugyan már a Lóversenytér lebontásakor ott motoszkált az akkoriban épp az 1928-as olimpia rendezéséről álmodozó politikusok és sportvezetők fejében, Hajós Alfréd – ki más? – pedig terveket is készített rá, mindig volt ok (leginkább a pénzhiány), ami gátolta a megvalósulást, egészen a II. világháború végéig.

A „demokratikus népi tömegsport céljait szolgáló” stadion megépítésének terve először 1947-ben, a Magyar Kommunista Párt hároméves tervében jelent meg, az pedig, hogy szükség van egy méltó sportlétesítményre igazán egy tragédia után vált még világosabbá: akkor májusban, a Magyarország-Ausztria válogatott meccs közben leszakadt az Üllői út egyik lelátója, csak a szerencsén múlt, hogy senki nem halt meg. Igaz, akkor felmerült, hogy a Lóversenytérre egy kisebb stadion épülne, a nagy pedig Óbudán, Aranyhegyen kapna helyet – mert onnan szebb a kilátás a városra –, de szóba került egy lágymányosi helyszín is. Végül 1948-ban jelölte ki hivatalosan a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a Lóversenytér helyét egy 75 ezer néző befogadására alkalmas sporttelep létesítésére.

A létesítményt, „ötéves tervünk egyik legnagyobb alkotását” (Népszava) 1953. augusztus 20-án adták át. „Ezt is megértük, sporttársak! Nyolc szabad esztendő csodája ez is” – írta akkor a Népsport, az olvasó pedig gondolt, amit gondolt, vagy inkább csak csodálta a 18 jellegzetes pilon közé épített stadiont. A pilonok a 2019-re újraépített arénának is jellegzetes elemei maradtak, a stadion pedig – ha éppen energiaválság miatt nem spórolnak vele – esténként is bevilágítja a környéket. Megint csak gondolhatunk bármit az elmúlt pár szabad esztendőről, az tény, a fővárosnak újra van méltó nemzeti stadionja.

Azt meg megint fedje diszkrét feledés, hogy a 2010-es évek első felében a tervek még nem csak a stadion újjáépítéséről szóltak, hanem arról is, hogy azzal együtt megújulnak a mára igencsak fényüket vesztett létesítmények az Istvánmezei út környékén. A legújabb olimpiai álmokkal együtt aztán egyelőre ezeket is jegelték, bár egy új – nagyjából a Kisstadion-Millenáris helyére tervezett – korcsolyacsarnok kapott építési engedélyt, az első kapavágás azonban jó eséllyel még egy ideig várat magára.

Az A kert kertjében is csak annyi tapasztaltak eddig a Nagy Felújításból, hogy pár fát kivágtak a rézsűn – ha viszont a Szabó József utcán felbaktatunk egy félreeső lépcsőn, a Millenáris nyitott vasbeton arénája még mindig páratlan látványt nyújt, valahol megrekedve a háború előtti évtizedekben.

Istvánmezőn bizony mindig jó sok idő kell a változáshoz.

Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy a Thököly utat 2009-ig fedte kockakő burkolat, a villamossíneket pedig a Dózsa György út és a Hungária körút között annak ellenére nem szedték fel a mai napig, hogy az itt közlekedő 44-es járat 1995 karácsonyán megszűnt, a 67-es pedig 1997 óta nem jár erre. A 2010-es évek közepén ugyan felmerült, hogy – ha már a 4-es metró mégsem halad végig ezen a szakaszon –, visszaépítenék a villamosközlekedést, ebből azonban a mai napig nem lett semmi.

A Thököly így az elmúlt húsz évben leginkább az az út, ahol a főváros legismertebb buszcsaládja, a „hetes” végighalad. Pedig igazán megéri sétálni itt, a villasor olyan meglepetéseket tartogat, mint a 61-es szám ablakból kinéző, több legendát, de még egy dalt is megihlető nőszobra, a 70-es számon megtalálható „Zsolnay-villa”, ahol nem csak lakott Zsolnay Miklós, de ennek nyomait egy pirogránit oroszlán képében a kertben máig megtalálhatjuk.

Itt élt, a 95-ös szám alatt Karinthy Frigyes, a 85-ben pedig Szép Ernő, a szomszédos épület pedig a 2016-ban egy tűzben megrongálódott, 2020-ra újjáépült zuglói ortodox zsinagógát rejti. A 46-os szám, építtetője után Szenes-házként emlegetett lakóépület dicstelenül megkopott homlokzata pedig egy csodálatos, szecessziós körfolyosót. Az 56-os szám alatt, a Cházár András utca sarkán 1912-1915 között épült fel, Róth Miksa üvegablakaival a Rózsafüzér Királynéja templom, oldalánál pedig az izraelita hitközség főgimnáziuma, ma az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájaként működő épület is megéri a kitérőt.

Ha pedig valaki rávenné magát, hogy a nyári hőségben leszálljon a hetesről és a Hungária körút meg a Dózsa György út közötti szakaszon végignézze a villanegyed és a Stefánia építészeti kincseit, a Szaletly fagyiján túl más segítségre is számíthat: a kerület önkormányzata és az 1990-ben alapított helytörténeti civil szervezet, a Herminamező Polgári Köre jóvoltából az Istvánmező több tucat épületére került kis ismertető, sok közülük QR-kóddal, amely az ismertető angol fordítását tartalmazza.

Ha pedig visszakanyarodunk kiindulópontunkhoz, érdemes nem csak a Liget felé elnézni, hanem a szemben levő mellékutcába is. Itt, a Millenáris bejáratával átellenben ma a környék egyetlen bevásárlóközpontja, a Récsei Center működik, amely az Aréna Mallhoz képest eltörpül ugyan, viszont a város egyik legérdekesebb közlekedési emlékét rejti: a régi lóversenytér csücskében 1930-ban átadott buszgarázst, amelynek neve 1948-tól viselte egy mártírhalált halt kalauz, Récsei Ernő nevét.

Az érdekes üvegtetőjével, kizárólag az oldalfalakra támaszkodó tartóelemeivel átadásakor a legmodernebb ilyen létesítménynek számított a Mihailich Győző és Hültl Dezső tervei alapján készült garázs, amely 2000-ig működött, négy évvel később nyitott újra bevásárlóközpontként. Ma ugyan üzletekre tagolt, ám szerkezetét, akárcsak a homlokzat pillérein közlekedési dolgozókat és utasokat ábrázoló szobrait így is őrzi, emeleti galériáján, a boltok felett pedig elképzelhetjük, hogyan is parkolt itt több mint száz Ikarus.

A közlekedési tematikájú műalkotások csúcsteljesítményeit persze nem itt csodálhatjuk meg, hanem az Istvánmező csücskében, 1884-ben átadott Keleti pályaudvaron. Az ország egyik legforgalmasabb vasúti pályaudvarán évente 11 millió ember halad át, mi azonban ne rohanjunk egy zónázó felé, inkább csodáljuk meg a Lotz terem és a homlokzat szobrait. A Thököly út felőli oldalbejárattól, pár taxis hiénát kikerülve elérhető Lotz terem (az eredetileg jegypénztárként működő indulási csarnok), 2000-es évek végén újult meg, Lotz Károly és Than Mór által készített freskói pedig egy vasútállomáshoz képest nem csak díszes, de meglepően szórakoztató élményt is jelentenek. Különösen, ha a sarokban elhelyezett zongorán is játszik épp valaki: az épület többi részéhez képest szokatlan jó állapotban levő szárny falán puttók helyett A Háború és béke, A bányászat, A kohászat, Kereskedelem, A hídépítés, A posta, A földművelés, A jólét és A vasút allegóriája című képeket csodálhatjuk.

A csarnok üvegfala előtt pedig Bezerédi Gyula alkotta meg szimbolikus alkotásait: van itt egy selmecbányai bányatiszt, az ipart jelképező nőalak, a mezőgazdaságot szimbolizáló, kezében sarlót és kévét tartó nő és egy kereskedő, kezében bukszával.

A Keleti, a postával és a metrókkal, az alapzatát adó cédruscölöpökkel és az állagromlás miatt felállított faállványzattal együtt egy külön túrát is megér, az Istvánmező bája itt azonban végérvényesen elvész már: a kődzsungel forróságában épp úgy visszasírjuk a Stefánia és a Thököly fáit, mint ahogy 1845-ben a Jelenkor szerzője: „Minden széles utczáinkat (p. o. az ország-, váczi-, kerepesi és üllői utat)általányosan a’ járdák szélén egy sor fával diszesíthetnők, téreinket pedig több sorral, mi mellett térekül is szolgálhatnának ezek vásárnapokon — egyébiránt pedig sétahelyekül, ’, így nem volnánk annyi porban és verőfényben fürdeni kénytelenek.”