A tanárokról talán túl sommásan fogalmaztam. Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy sok tanár fásul bele a tanításba, és kiégettként is csinálják tovább. E tanárok akár gyerekek ezreivel utáltatnak meg tantárgyakat. És ez nem egy tantárgy, hanem egy komplett világ, világnézetek, látásmódok, Kepler tanárnő jóvoltából a fizika csak képletek és számítások bemagolandó halmaza lett, és az elijesztett gyerekek már sosem fogják a felfedező szemével nézni a körülöttük lévő fizikai világot. Örömforrások vesznek el egy életre. Felnőttként is beégett dolgok maradnak hátra, amiket igen sok időbe kerül, ha egáltalán lehet korrigálni. Az ügyetlenebbeket gúnyolódás céltábláként  használó, vaskos kulccsomóval dobálózó tornatanárunknak majdnem sikerült velem megutáltatni a sportot, a mozgás örömét. Csak huszonévesen vettem észre, hogy nem vagyok ügyetlen, hogy a sport nem csak az átugrandó zsámoly, a bordásfal.

Franciska néni az egész történelemből csak megtanulandó évszámok sorát látta - és ezt is tanította - , és nem izgalmas, a jelent megérteni segítő kalandot. Látványos különbség volt amikor lányom a szakközépbe menve az eddigi átlagos helyett egy "igazi" történelem tanárt kapott. Az eddig a töri iránt semmi érdeklődést nem mutató kiskamasz csillogó szemmel ezután órákig mesélt a görögökről, a sötét középkorról, Kolumbuszról.

Ha egy átlag társaságban leülünk Aktivitizni hamar kiderül, a magyar felnőttek többsége azt gondolja, hogy ő nem tud rajzolni. Ügyetlennek vélik magukat, szabadkoznak, félnek megfogni a ceruzát. A sulikban idejekorán sikerült kiírtani belőlük a kézzel alkotás örömét, - és a kár itt nem áll meg, hisz e felnöttek nem fognak örömmel leülni rajzolni a saját gyerekeikkel. Az általánosban tanító rajztanárunk szerintem az iskola összes gyerekével meggyűlöltette a rajzlapot, a festészetet, a szineket. Az alkotás öröme helyett - csak kiabálás, rossz emlék maradt nekik a rajz, a festés - a művészet. Szerintem az itthoni rajztanárok fele alkalmatlan. Valószinüleg a képzésben és a kiválasztásban komoly bajok vannak.

Nem mellékes, hogy e tanárokról legtöbbször az egész tanári tudja, hogy már rég nem alkalmasak tanítani, (ő maga sem örömmel csinálja már, tudja is, érzi is rég) lecserélni, leszázalékolni, pihenni küldeni, továbbképezni mégsem lehet őket. Ma egy tanár, ha csak meg nem pofoz egy gyereket, szinte elküldhetetlen. Azt gondolom a tanár személyes tragédiájánál fontosabbak az elrontott gyerekek - felnőttek ezrei.